Gorza Sándor
A falu szülötte Gorza Sándor (1918-1996), akinek élete során összegyűjtött, elsősorban néprajzi anyaga „Szülőföldem Nagyrákos” címmel 1997-ben látott napvilágot. Másik munkája a tűzoltóság történetét dolgozza fel.
Dr. Nagy Zoltán, muzeológus ekként méltatta Gorza Sándort a Vas Megye Néprajzi Kincsestára sorozatban megjelenő könyvben:
„Szerettem Sanyi bácsit, aki 1918-ban régi református család sarjaként Nagyrákoson. a Nemes szeren álló zsuptetős, borona falu házban látta meg a napvilágot. Évszázadok óta itt éltek ősei is, kik kisnemesek voltak. Apja, id. Gorza Sándor századunk húszas éveinek megbecsült szergazdája volt, az ő gyermeke volt az a hét-nyolc éves forma kisfiú. aki a szül5i ház cserépkályhája melletti kispadon ütve minden elhangzott szót magába szítta hallgatta végig az egykori kisnemesek szergyűléseit.
Talán már ekkor megfogant benne az a gondolat, hogy szorgos élete során szerzett ismereteit, tudását megossza velünk. Régen volt szokásokról, az élet nagy eseményeiről. nem utolsó sorban szülőföldje Nagyrákos történelméről írásba is számot adjon.
Gorza Sándor kitűnő iparosember, asztalos mester volt. Nem volt magas iskolázottsága, ennek ellenére írásai letisztultak, stílusa elragadóan élvezetes, beszéde pedig múltat idézően hallgatni való volt.
„Gyerekkoromban. ha beesteledett a kicsi ablakokon itt-ott szűrődött csak egy kis világosság. Rádiónak, televíziónak ekkor még hírét sem hallottuk. A hosszú téli estéken a petróleumlámpások mellett· jól emlékszem még – igen gyakori volt a gyantás fokla használata is. Mindennapos volt, hogy este, a résre nyitott sparheltajtón keresztül kiszűrődő parázsló tűz világánál beszélgettek. Éjjel, a korom sötétségbe burkolózó, süppedt zsuptetős épületek látványa szinte félelmetes volt.” -vetette papírra majd tíz esztendeje.
Kéziratos műveiből a Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények szerkesztői közöltek szemelvényeket. E formában jelent meg 1993-ban a „Szerelmi ajándékozások az Őrségben”, majd két esztendővel később „Halottkultusz és temetési szokások az Őrségben” című dolgozatai.
Öt év alatt – 1988 és 1992 között három „könyvet” eredeti fotókkal illusztrált, beköttetett, keménytáblás, géppel írott kéziratot készített nagy gonddal.
A régi, azaz az emlékezettel elérhető kor néprajzi jelenségeit rögzítő írásai hitelesek, megalapozottak. Gorza Sándor a néprajzi szakirodalomban jártas volt. Nagyrákos múltját búvárolva a levéltárakba is eljutott, ahol az ódon írásokba tekintve tudása elmélyült, gazdagodott. Közel kétszáz oldalas kéziratát több mint száz fotó illusztrálta, melynek jó része páratlanul értékes régiség, az eltűnő múlt hites bizonysága.
Megbecsülésünk jeleként, most halálának évfordulóján nyomtatásban adjuk közre írásait Vas Megye Néprajzi Kincsestára című sorozatunk első köteteként.”
Lengyel Gyula
Lengyel tanító bácsi Mátészalkán született, 1903-ban. Sárospatakon végezte tanulmányait. 1926-ban került Nagyrákosra. Kezdetben református kántortanítóként tevékenykedett, majd az iskolák államosítása után 1961-ig tanította az általános iskola felsős tagozatosait. 35 évig tanította a nagyrákosaikat, volt úgy, hogy nagyszülőt, gyermekét és unokát is egy családból.
1980. július 24-én halt meg, és a Nagyrákosi temetőben nyugszik. Tanítók lapja álláshirdetése útján került a messzi nyírségből az Őrségbe. Itt alapított családot, nagyrákosi lányt vett feleségül és három lányuk született.
Kovács Lajos
A rendszerváltást követő első polgármester 1969-ben került Nagyrákosra református lelkészként. 1990 októberétől 1992 augusztusáig vezette a falut nem csak egyházi, hanem világi első emberként is. Betegsége miatt ekkor Székesfehérvárra költözött, ahol haláláig élt.
